A XIX. század végén – és a századforduló után még egy ideig – agyag- és kőbányák, tégla- és cementgyárak is működtek kerületünkben a maguk sivár környezetével. Ilyen volt egykor a pasaréti Vasas pálya vagy a Széll Kálmán tér környéke, valamint a korábban Óbudához tartozó, ma azonban kerületünk részét is képező újlaki terület. Az utóbbi városrészben, a Daubner cukrászda és az Újlaki általános iskola között, az Ürömi utca 66. és a Szépvölgyi út 48. alatt található iker munkásházak is őrzik a hajdan errefelé virágzó építőanyag-ipar emlékét.
1929-ben írta az Építőmunkás című szakszervezeti lap: „Munkástársaink nagy része a gyárakban lakik. Bizonyos mértékben kötött helyzetben vannak. A lakások tekintélyes része nedves, az ajtók és ablakok egy részén keresztül süvít a szél. Padlója korhadt, rothadt. Egészségi szempontból kifogásolandó…”
Értékelendő tehát, hogy több mint három évtizeddel korábban így szólt egy hírlapi tudósítás az Egyesült Tégla- és Cementgyár Részvénytársaság éves közgyűléséről: „Dicséretre méltó e társaságnál […] a gondoskodás, melyet az igazgatóság az általa foglalkoztatott számos munkásnak szentel. E célból az igazgatóság Budapesten és Lábatlanon munkás- és betegházakat állíttatott fel, mely […] figyelembe veszi a közegészségügy előre haladott, emberbaráti igényeit is.”
Újlakon ez azt jelentette, hogy a cég szerény, de az akkori viszonyok közepette jó minőségűnek számító lakhatást biztosított munkásai egy részének a téglagyárukkal átellenben épült két házban.
A részvénytársaságot 1892-ben alapították, Weissenbacher Endre lábatlani cementgyára és az óbudai illetőségű (a mai Montevideo utcai irodapark területén és környékén működő) Holzspach A. és fiai téglagyár egyesítésével. A két tekintélyes cég ekkorra már városszerte letette névjegyét: részt vettek egyebek között (az Üllői úton a mai kézilabdacsarnok helyén) a Ferencz József kaszárnya, a Parlament és a budai Vár építkezésében, továbbá az Ördög-árok szabályozásában.
A mai Ürömi utca 66. és Szépvölgyi út 48. alatti házak – akkor még külterületinek számító, szántóként nyilvántartott – telkét alapítása évében, azaz 1892-ben vásárolta meg az Egyesült Tégla- és Cementgyár Rt., majd 1895-ben a hatóságok jóváhagyásra ajánlották a „munkás lakóházak” terveit.
A „használhatási” engedélyt nyolc évvel később, azaz 1903-ban adta ki Budapest Székesfőváros III. kerületének elöljárósága a negyvenöt szoba-konyhás lakáson kívül hat raktárt, mosókonyhát és egy boltot is magába foglaló két munkáslakóházra. Úgy a hatvanas évek végéig a lakásokban egyetlen falikút szolgáltatott hideg vizet, és a folyosók végében négy lakásra jutott két illemhely.
Az utolsó itt lakó téglagyáriak unokái is nyugdíjasok már. Szandrik Gyula kisgyerekként járt ide „nyaralni” vízivárosi otthonukból. Itt éltek mindkét oldali nagyszülei, szülei itt ismerték meg egymást. Emlékszik a kis, bérelhető parcellákra a házakhoz tartozó jókora telken, amelyeken megtermett némi zöldség, némelyiken cseresznye és alma is. A Kolosy téri piacról hozott tyúkocskákat az udvarban álló kis betonból készült ólakban, ketrecekben tartották a háziasszonyok. Vidékies volt tehát az élet.
„A domb felé messzi felfutott a telek, ami remek bújócskahely volt – emlékszik vissza Vadinszky Erzsébet. – Olykor piknikeztünk, mi, gyerekek kihoztunk asztalokat, és ki-ki valami ennivalót. Apu ott nőtt fel a testvéreivel. Nagypapa a kecske-hegyi téglagyárban dolgozott. Heten laktak egy manapság másfél szobásnak mondható lakásban. Mi is ott éltünk ötéves koromig. Kell-e mondjam, szűkösen voltunk. Ha kihúztuk a heverőt, alig fértünk el mellette. Később anyukám, aki korábban szövőgyárban dolgozott, cserélt a szomszédos iskola nyugdíjba vonuló gondnokával, így átköltöztünk az ottani szolgálati lakásba.”
Perlaki Endre ötéves volt, amikor az újlaki egyszobás szűkölködésből – a lakást nagyapja kapta a téglagyártól – egy tágasabba költözhetett szüleivel a messzi Pesterzsébetre. Egy évvel később, az ’56-os forradalom rövid tűzszünetében a négytagú család átjött meglátogatni a nagyszülőket. A kiújuló heves harcok miatt ott ragadtak az Ürömi utca 66.-ban. A harmincöt négyzetméteren összetolt fotelokban és a földön is aludtak, és amikor arrafelé dübörögtek a szovjet tankok, a pincében húzták meg magukat. Békeidőben a pince fatárolásra szolgált, mivel a konyhai tűzhely, a „sparhelt” és a vaskályha fatüzelésű volt. A két házban – meséli Perlaki úr – élénk társasági élet folyt. Munka után, hétvégeken a folyosókra kitett hokedliken üldögéltek-beszélgettek a szomszédok – külön a nők, külön a férfiak. Hétvégén valaki mindig kitette a lakása elé a rádióját, és a férfiak együtt hallgatták a focimeccs közvetítését.
Ötven-hetven év távlatából úgy emlékeznek vissza a téglagyáriak unokái, hogy nemcsak az udvar, hanem a környék is gyerekbarát volt. Több volt még az elvadult telek, bozótos, azaz a természet adta játszóhely. A munkásházak és az iskola közötti zsákutca remek szánkópályaként szolgált. Várták az újlaki templom búcsúnapi forgatagát is körhintával, vattacukorral és a műemlék kápolnát megkerülő úrnapi körmenettel. De motorverseny is indult a Kolosy térről fel a Szépvölgyi úton. Ma már hihetetlen, hogy egykoron a kisgyerek Perlaki Endre háborítatlanul tudott leszánkázni a szüleivel a Fenyőgyöngyétől egészen a házukig. Vasárnaponként szokás volt krémest hozatni a gyerekekkel a mai Daubner helyén működő csöppnyi Botos cukrászdából, vagy átsétáltak egy fagyira, amely már akkoriban is híresen finom volt.
Érdekes vetülete a háború utáni éveknek, hogy több neves, első osztályú teniszező került ki a két ház gyerekei közül. A magyarázat egyszerű: pár perc sétatávolságra feküdtek a Pamutkikészítő foci- és teniszpályái. Néhány gyerekből, akik némi zsebpénzért jártak át labdát szedni, első osztályú teniszezőt nevelt az egyesület. Ilyen volt Vadinszky László is, akit 1949-ben a wimbledoni ifjúsági világbajnokság egyik leendő magyar indulójaként emlegettek. (Arról nincs hír, hogy kijutott-e végül a vasfüggöny felemelkedtével.) A Guzdek testvérek, István, György és József is az első osztályban teniszezett a közeli pamutos pályának köszönhetően 1943-tól egészen a hatvanas évekig. A legnagyobb híresség a két munkáslakóházban született-nevelkedett teniszezők közül kétségtelenül Benyik János lett, a nemzetközi szinten is eredményes többszörös egyéni és páros magyar bajnok, későbbi szövetségi kapitány, Taróczy Balázs és Szőke Péter csapattársa.
Az Ürömi utca 66. és a Szépvölgyi út 48. lakásait – mint szerte a fővárosban – 1991-ben vehették meg akkori bérlőik, és alakult a két házból egy társasházi közösség. Időközben minden lakást komfortosítottak. Közülük jó néhányat a Daubner cukrászat újított fel, és nyújt lakhatást bennük a szállást kereső dolgozóinak. Mészáros Gábor közös képviselő, aki – a társasházzá alakulás óta, tehát lassan 35 éve viseli gondját az ingatlanegyüttesnek – elmondta, hogy a kétezres évektől kezdődően felújították a víz-, gáz- és elektromos hálózatot, valamint a tetőket. Az utcai és az udvari homlokzatok és a lépcsőházak renoválására is szeretnének sort keríteni.
